Csupán hetek teltek el, mióta először megláttad a ködből előbukkanó első hajóóriásokat. Nem hittél a szemednek, tünékeny délibábnak gondoltad a végeláthatatlan sorokba rendeződött tengerjárókat. Ma már örülnél neki, ha akkor az eszed vesztetted volna és elméd űzött volna gúnyt veled. De nem így történt, s ezt mi sem hirdeti jobban, mint néped pusztulása. Fájó szívvel gondolsz a harcmezőn elesettekre és az otthonukban lemészároltakra, a kezed pedig ökölbe szorul, ahogy felidézed a hóhajúak arcait magad előtt. Ujjaid elfehérednek, s visszatartott könnyeidtől fátyolossá válik tekinteted, ahogy ablakodból nyugat felé tekintesz. Arcodat Nom't Ijdrig ezüstös-kék fénnyel festi meg, mintha átkával szórna be mindent... Lehetetlen! Rázod meg fejed, a nyomasztó gondolatokat elűzve magadtól. Gondterhelten mész vissza a szobádba, hogy reggel tiszta fejjel hozhasd meg a döntéseket.